Ahhoz, hogy az ember meditáljon, be kell zárkóznia egyedül, és el kell utasítania az emberiséget?
Lehetséges megőrizni egész nap a reggeli meditáció alatt érzett belső békét, különösen ha a munkánk zaklatott, és időnként irritáló helyzetekben találjuk magunkat?
Ha reggel jól meditálunk, és szert teszünk némi békére, Fényre és üdvösségre, amit napközben magunknál tarthatunk, ezt mások is észreveszik?
Hogyan hidalhatom át azt a szakadékot, amit örömteli spirituális életem és teljesen törekvés nélküli hivatali életem között érzek?
Amikor az emberek megpróbálnak segíteni az emberiségen, ez nem részben az egó miatt van?
Mit tehetek, ha időnként mérges és elkeseredett vagyok, és nincs kedvem meditálni? Jó az, ha helyette önzetlen szolgálatot végzek?
Ha minden vágyunkról lemondunk, és állandóan a belső világban élünk, akkor hogy lesz fejlődés a külső világban?
A cselekvés és a meditáció egyaránt tanításának lényegét képezik?
