Túl az elmén

A Fényben a látomás és a valóság egyek. Te ott ülsz, én pedig itt állok. Mondjuk azt, hogy én vagyok a látomás, és te a valóság. Rád kell néznem, és beléd kell hatolnom, hogy megismerjelek. De a legmagasabb meditációban a látomás és a valóság egyek. Ahol te vagy, ott vagyok én is, ahol én vagyok, ott vagy te is. Egyek vagyunk. A legmagasabb meditációban ezért nincs szükségünk gondolatokra. A legmagasabb meditációban az ismerő és az ismeret tárgya egyek.

Még az elmélkedés is, ami egyfajta befelé tekintő csendes gondolkodás, messze áll a meditáció fegyelmezett tágasságától. Amint gondolkodni kezdünk, a korlátozottsággal és a kötöttséggel játszunk. Gondolataink, bármily édesek és kellemesek legyenek is az adott pillanatban, hosszú távon fájdalmasak, mert korlátoznak és megkötnek. A gondolkodó elmében nincs valóság. Minden pillanatban felépítünk egy világot, a következő pillanatban pedig leromboljuk. Az elmének is megvan a maga feladata, de a spirituális életben magasan felül kell emelkedni az értelmen oda, ahol örök béke, örök bölcsesség és örök Fény honol. Csak ha törekvésünkkel és meditációnkkal túllépünk a gondolkodáson, akkor láthatjuk és élvezhetjük egyszerre Isten valóságát és Isten látomását.